Gondolatok egy illúzió kíséretében

 A Taft mindig tart. Szélben, esőben, pláne hóban. A türelem nem tart mindig. Ilyen esetekben, nemhogy kitartana, de bele sem kezd a kűzdelembe mindezen természeti csapások ellen. Nyáron persze, mindenkinek van kedve mindenhez, a türelem is minimum öt percig tart. 

 Az én türelmem korlátlan. Kivéve, amikor tolakodva lögdösnek a fiatalok a buszon, hogy legyen minimum egy állűhelyük az amúgy is teli járművön. Ez nyáron a legviccesebb, amikor a jóllakott óvodások, még izzadnak is, és rádcsepegtetik napi élményeiket. Olyankor rá kell csapni az izzadt testükre, és elmondani, hé gyerek, te pubertálódsz! Az ám! Én tudom milyen szörnyű ez, én is átéltem tizenöt évvel ezelőtt. Nekem is tolakodnom kellett, mert nem voltak barátaim, akik ülőhelyet foglaltak volna nekem! Gyere! Sírj a vállamon!

 Emlékszem egy erősen esős napra. Szerda volt. Esőben lehet jót énekelni... Már aki a Broadwayen szerepel. Mivel nekem a Balaton sem a Riviéra, így szokásos buszmegközelítő műveletem hajtottam végre. Abban a pillanatban, egy hatalmas, minimum két emelet hosszú és négy emelet magas, fekete árnyékra lettem figyelmes. Aztán nem láttam semmi mást már. Elöntött a víz áradat. Szerintem szörfözni lehetett volna a tetején. Az audi márkájú gépjármű pedig, továbbhajtott, talán rezzenéstelen arccal. A türelmem pedig ebben a pillanatban elszállt a széllel, elfolyt a hatalmas pocsolya- áradattal a csatornarendszerbe. Felnéztem az égre, széttártam kezem, szétnyitottam tenyerem, s megkérdeztem az Istent, hogy miért. Nem válaszolt. Azt mondtam neki, kinyújtott nyelvvel, hogy akkor nyaljon sót! Tartsa meg a véleményét magának! Hogy ebben a pillanatban miért haladt el mögöttem két apáca,és miért néztek rám értetlenül, mai napig fel sem foghatom.

 Amikor a sarki boltban szeretnék bevásárolni, biztosan történik valami. Pedig az eladó szerint, egész nap unalmas odabent. Ahogyan elnézem a hatalmas vörös körmeit, tényleg nincsen mit tennie. Viszont akárhányszor bemegyek az üzletbe, az állítólagos unalomnak hült helye. Biztos hogy egy barátnőjével pletykálnak megint. És én kiszolgálatlanul állok, majdnem húsz percen keresztül, a megrohamodásra készülő türelmemmel. És ő beszél, és a másik is csak beszél, aztán egyszerre beszélnek. A türelmemnek meg már hűlt helye sincsen. Hirtelen elemelek egy banánt, összezárt ajkakkal, hegyes tekintettel a fejem fölé emelem, irányt adok az agyammal jobb kezemnek, majd úgy odahajítom a sárga bombát, hogy csak úgy csattan. Azóta nem látnak szívesen... többé.. egyáltalán a boltban. Most éhen fogok halni.

 Tegnap éppen a vonatra futottam. Sajnos a vekkerem sem a régi már. Nem cseng. aznap reggel, megesküszöm rá, hogy nem csengett. El is kalapáltam, fogmosás és nadrágcibálás között. Megmutattam neki, ki itt a főnök. És elégedett voltam remekművemmel, mely a maga huszonhat évével, most már egyáltalán nem nézett ki sem szimpatikusan, sem épen. Elaludtam. Miatta. A szomszéd, látható kapkodásom ellenére, nem feltételezte, hogy az eset sürgős volna, ígyhát merő figyelmetlenségből, hagyta had fussak az utcán, át a piroson, el a bolt mellett, az iskolások tömege mögött, a járdán át, a kutyakakis bokrok előtt, egészen a vonatállomásra. Sajnos, ott már csak integethettem a sokkerekű vaskukacnak. Rajta a türelmemmel. Állásinterjúra mentem volna. Megfogtam a jelentkezéshez szükséges okirataimat, fényképeket, és csupa pozitív jellemzést, főleg a birka türelmemről, és odavágtam a földhöz. Kettőször is. Majd ugráltam rajta, fewnyegető háborús utalást téve a meggyötört, már- már háborús sérültként rám mégis ironikiusan vigyorgó mappának. A vasutasnak majd elegáns fejbiccentéssel, a jobbomra, Jó napot kívántam, és egy kellemes munkahetet!... Neki legalább van, még ha vasutas is.

 Csalódottan huppantam le a padra, mappámat teljes magányára hagyva. Fuccs a munkának. A jövőmnek. Már hallom a testvéreimet, ahogyan gonoszan, körben állva, zsíros ujjaikkal felém mutogatva, hangosan nevetnek és megpróbálják elhitetni magukkal nomeg velem is, hogy micsoda vesztes vagyok.

 Nem! ezt nem hagyhatom! Azonnal felpattanok! Gondoltam magamban, majd meg is tettem a hirtelen gondolatot. Visszautasítva minden hátráltató tényezőt. Erőteljes lépésekkel, mint egy hős, aki éppen a királykisasszonyt készül megmenteni a toronyból, mint szuperman aki élete Jane-jét tartja karjaiban s a végtelenbe meg annál is tovább száll vele, míg szerencsétlen, levegő hiányában meg nem fullad, meggyötört mappámért indultam.

 Persze az első benyomásom a mínusz huszonhatról indult. REndben, talán a jelentkezésem nem volt a legmeggyőzőbb. Kicsit olyan Purple rain kisugárzása lett a talpnyomoktól a borítón. Legalábbis azt a fájdalmat fejezte ki. Hiába próbáltam elmesélni egy rettentő jó, mégis nagyon veszélyes történetet, melyben én mint James Bond és Buce Willis keveréke, igencsak vakmerő, vonatutánfutásos akciót hajtottam végre, életem kockáztatva csakis ezen munkáért, menthetetlennek tűnt a helyzet.. A főnök, egy jókora fazon, hatalmas pecsétgyűrűvel, amit nem hiszem hogy eredeti volna, szkeptikusan nézett rám történetemmel, s jelentkezésemmel kapcsolatban. Nem is értem?! Hiteles mese volt. Én elhittem volna magamnak minden esetre. Sokszor féltem tőle, hogy megfullad interju közben, mert nem kap majd levegőt, amint a nyála az ajkait mint egy vákuum összeszívja, majd aztán az orra elsüllyed a vákuumozott felsőajkában...  Na az lenne aztán egy nyolcórási hírek! Állásinterjú alatt halálozott el, ajakösszevákumozodásban, miszter iksz. És most kédezzük meg egyetlen még épelméjű, sokk alatt nem álló tanúnkat, ki éppen jelentkezésével próbált sikereket elérni, miközben miszter iksz halála bekövetkezett; hogy érzi magát most? Megkapta végül az állást? Én pedig csak mosolyognék a kamerába, hiszen az segít. a Türelmem a vállamat veregetné, hogy még a tévébe is bekerültünk, és azt mondanám... Hát, vállalati vezető nélkül, sajnos az állás betöltésére már nem tartanak igényt!

 Ehelyett viszont azt mondták, felvesznek! FElvesznek engem, az első jelentkezőt! Sosem voltam ilyen boldog! Legszívesebben felpattantam volna a székből és megöleltem volna Jabbah nagyurat. De aztán csak megköszöntem, kihátráltam a bejárati ajtón, kétszer bevertem a könyököm közben, s egyszer még majdnem hátra is estem, bár mindez mindegy volt! Megvan a munka, életem egyenesbe jön! Még az izzadóst is megöleltem volna a buszon örömömben! Kiérve a hatalmas irodaház ajtaján, még a levegőbe is felugrottam. Tönkre is ment a cipőm, amit aztán azzal a mozdulattal bele is hajítottam a következő kukába. Hiszen teljes állású takarító lettem, nyolc órában, egy komoly cégnél!... Most majd súrolhatok a sok aktakukac között...