Minden kezdet nehéz....

 Már többször megpróbáltam. Megpróbáltam leírni, megfogalmazni, megalkotni, még varázslással is próbálkoztam, de a józanész hiányában, semmit sem értem el. Érezni nem elég, nem ér semmit sem, ha oszthatatlan. S most nem a szerelemről beszélek. Arról hogy volt egy álmom... mint mindenkinek... és még mindig múltidőben van. Mint mindenkinél. Mert akármit elérsz, sosem leszel vele megelégedve. 

 Ez az egész olyan mint egy vágta a semmibe. Elvándorolsz a lovod hátán, csap a szél, lobog a hajad, vagy éppen nem, s közben azt hiszed hogy szabad vagy. Közben csak egy kalitkába zárt árva madár. Így van ez. Mert annyira sok a józanész manapság minden humanoidban (rendben, nevezhetném embernek is, lényegében ugyan az... ) hogy lassan azt sem tudjuk mit teszünk. Érezni már végképp elfelejtettünk. Átérezni, beleérezni. Persze ezen kijelentésen mindenki felháborodik, s azt vágja a fejemhez: - Én bezzeg sírok is, tudok nevetni, érzem ha valami jó vagy éppen rossz! Ha egy gyermek születik, s ha valaki elhalálozik...!

 Magam felől, már nem kűzdök a kételkedők ellen. Csak mosolygok, s akkzeptálom (elfogadom) hogy így gondolják. Szerintem érezni annyit jelent, hogy a pillanatot sohasem elfelejteni. Tudja például valaki, mi volt az első dolog, aminek nagyon örült? Amitől nagyon szomorú volt? Mi az amitől igazán!... Mert most mondhatném azt is, hogy az első biciklimnek örültem, és szomorú voltam amikor a nagymama eltávozott kötülünk. Pedig nem. Az első biciklim nem dobott fel annyira, mint az a mackó amit édesapám ajándékba hozott a nagy messzi német földről! És amikor nagymamát eltemettük, nem éreztem semmit. Mostanában pityeredek el rajta, mert emlékszem hogy mennyire hiányzik! Hogy nem utazunk! Amikor lehordott, mert összekevertem az evőeszközeit, amit én jónak találtam!... Az a megmagyarázhatatlan, lerhatatlan illat, ami belőle, s a lakásából áradt!... A Fél életemet odaadnám, vagy akár az egészet is, csakhogy még egy napot eltölthessek vele. Viszont ha belegondolok, a jó emlékeim, s a mostanában feltörő szomorú pityergésem, pont azt mondatja az eszemmel, és a szívemmel, hogy nem adnám oda az egész életem mégsem! Mert a szüleimmel is imádok lenni, és akkor egy napért feladnék rengeteg másik napot?... Hiszen a szüleimben látom a nagyszüleimet!...

 És itt jön a bukta a jó és a rossz harcáról, meg hogy az emebr sosem éri el a célját, emrt mindig többet akar. Én is. Sajnos.

- És akkor azt mondtam, hogy feladom a WC takarítást, s ha már három nyelven beszélek, elmegyek egy másik jobb országba, sok pénzt keresek, s a világot megvásárolom mindenkinek akit szeretek. Majd elmegyek az egyetemre, és megváltom az egész világot...-

 Most meg patakokban folyik a könnyem, mert nem tudom kifejezni, mennyire nem akarok itt lenni, mennyire hiányzik a biztonság otthonról, a szüleim! A kutyám! A levegő, az ismerős arcok, minden ami az enyém volt... a kövek, a dombok, a szőlősorok... A tücsökmuzsikával aláfestett esti beszélgetések jobbhíján valahol kint a természetben! Barátokkal! Még akkor is barátokkal, hogyha most igazán nem is érdeklődnek felőlem. Megvan a maguk baja gondolom... De egy barát nem attól barát hogy minden nap jelentkezik... hanem ott van veled személyesen, ha megosztasz vele valmit. Különben mit ér valamit látni, s érezni, ha nem tudod megosztani senkivel?... És nem a neten!

Most itt vagyok. És muszáj blogolnom, mert beszélgetni nincsen lehetőségem. És megőrülök. Menten nekirohanok a falnak, nagyot koppanok, s elhallgatok. Így inkább úgy döntöttem, megpróbálok elfilozofálgatni az éterben. Megosztani az érzéseket, úgysem lehet. Viszont gondolatokat igen.