Erőlködök.

 Minden napunk a kűzdelemről szól, éljünk bárhol. Ez mindenkire jellemző. Vannak napok, amikor kevesebbet kell kűzdenünk, s más napokon sokkal többet annál mint amit átlagosan megszoktunk. Az élet rendje ilyen. Bizonyos emberek fizikailag nem is kűzdenek, de a fejükkel nap mint nap világokat döntenek meg. Vagy ahogyan sokan mondják, ellopják a pénzüket azoknak a keményen dolgozó embereknek, akik minden héten a főnyereményért Lottóznak.

 Mint tudva illik, jelenleg külföldön élő magyarnak számítok. Már a besorolástól is hányingerem van. Külföldön is besorolnak, meg otthon is már. Nem szeretem ha az embereket skatulyába húzzák, minden esetre valahogyan meg kell különböztetni a kéket a pirostól, ha tudnak a kedves olvasók követni.

 Minden hazautazásom során Magyarországra egy olyan tábla fogad, amin az agyamat eldobom. Először a "Nem vehetitek el a Magyarok munkáját" Plakáton nevettem hangosan. Aztán a "Ti dolgoztok, ők lopnak " plakát nevettetett meg nagyon. De az "állítsuk meg Brüsszel" táblán már egy kicsit felkaptam a vizet. Tény hogy nem vagyok politikus, de azt hiszem hogy az átlag ember sem az. Azt hisszük hogy tudjuk mi történik, közben viszont fogalmunk sincsen róla. Halljuk amit eladnak nekünk. a Középkorban sem működött ez máshogyan az egyházzal. Eladták az embereknek a véleményüket. Ha nem hiszel, a pokolra jutsz. MEgfélemlítették az embereket, elvették tőlük a tudást, hogy megszorongathassák őket, a saját javukra. Vajon a politika, a kormány, bizonyos, a nagytöbbség által megválaszott vezetők nem ezt teszik? A szomorú ebben a tényben, mondhat bárki bármit, a nép döntése számít azzal hogy szvazni megy. Ha nem megy szavazni, azzal is döntést hoz. A középkorban nem kérdeztek. Csak cselekedtek. Ilyen radikalizmusra is volt már eszköz, de akkor is a nép döntött. A bárányokat vezető farkas, az egész történelmünk során jelen volt, s talán még most is így van.

 Egy nagy vezető egyszer azt mondta, hogy "A demokrácia nem a legjobb megoldás. De jobb nincsen... " Na akkor próbáljunk meg ezzel kezdeni valamit.

 Tegye fel a kezét, akinek ha szabad utat nyitnának, s ezzel arra célzok, hogy élete végéig bármit megkaphatna amit szeretne, ki az aki azt mondja hogy csak annyit kér, amennyi a szükségleteit kielégíti? Azt gondolom hogy egy ezer fős társaságnál talán ketten jelentkeznének. Az a két ember valószínűleg azok közé tartozna, akiket általában a társadalom kívülállónak tekint. Remélem, nincsen igazam.

 Az ember legnagyobb hibája a gyarlóság s a fukarság.

 Szeretem a hazámat. Szebb helyet nem tudok a földön elképzelni, ahol az életemet leélném. Tetszik hogy nem minden modern hogy nem mindenki halad a korral. Tetszik hogy a hagyományoknak van helye, és az is hogy az emberek beszélnek egymással. a Szomszédok nem marakodnak feltétlenül és az ismerősök megpróbálnak összetartani. No nem mindenhol van ez így. Miért nem?!

 Nyilván valóan beszélgetni kell. Egymással, egymásról, egymás gondolatairól. Miért nézünk le valakit aki máshogyan gondolkodik mint a nagy átlag? Miért nem lehet erről beszélgetni egymással, s a véleménye mellett az embert annak szeretni akit megismertünk. Amikor megkínált a hőségben egy pohár vízzel vagy amikor a nagy hidegben esetleg megállt autóval hogy ne gyalogoljunk. Az orvossal aki az életünket menti meg nem beszélünk mert nem tetszik a modora vagy a nézete. Miért? Nézete ellenére segít nekünk. Mert nem az alapján kellene ítélkeznünk hogy mit gondol valaki hiszen a dolgok folyamatosan változnak, hanem az alapján hogyan viselkedik velünk, nem?!

 namost ott díszeleg a kisváros bejáratánál s kijáratánál (ami szintén relatív hiszen ki hol jön s megy) egy ilyen tábla... Ti dolgoztok, Ők lopnak. Mennyi pénz és energia tellett abba bele hogy ez a plakát létrejöjjön? S aztán millió másik. Nyilván a plakáétozócégeknek ez jó üzlet. Meg a plakátoló embernek is, és mit is profitálunk mi ebből a dologból...?

 No akkor ezennel kezdeményezem hogy állítsanak fel minden ilyen plakát mellé egy olyat amin csak annyi áll, #legyen szép napja . Maradjunk modernek, mert ez a fajta pénzkidobás modernb dolog, és legyen # szépen virágzik minden ....

 Szitkozódni nem állapot. Beszélgetni állapot. Beszélgessünk egymással, mondjuk el a véleményünket, s találjunk közösen megoldást a problémákra. Eddig kevesen bizonyították azt hogy hogyan lehet valódi problémákat megoldani. Kevesen mondhatják el hogy mindent átlátnak, talán senki sem. Viszont ha mi, egyszerűnek titulált nép nem gondolkozunk, csak el vagyunk eresztve a nyugattal, a bolondságokkal, aminek semmi értelme, s nem gondolkozunk akkor a saját dugánkba fogunk dőlni. Ami a Parlamentben folyik az rosszabb az összes valóságshow-nál.

 Ezért arra öszönöznélek benneteket kedves Honfitársaim, hogy ne legyünk hülyék! tudunk a bánatunkon is mulatni s vígadni, képesek vagyunk magunkat a jéghegy alján s egyszerre a tetején is feltalálni, ne hagyjuk magunkat megvezetni s más holmi lopott nyugati maszlaggal megetetni! higyjünk magunkban, másokban, a barátainkban s az ismerősökben! Támogassuk egymást a szorult pillanatokban, ne forduljunk el! Hallgassuk meg egymást, beszélgessünk s gondolkozzunk. Ne ítélkezzünk! Legyen elég annyi amennyi valóban kell, ne kelljen mindíg több szebb s jobb! Tartsunk össze, hiszen sokmindenen már ami a felsőbb rétegeket illeti, nem tudunk változtatni. Viszont egymásnak a támogatására, ötleteinkkel, gondolatainkkal, puszta két kezünkkel ott lehetünk.

 S ha valaki jó tett helyébe adni szeretne valamit, hát mondd neki hogy add tovább!

 Jó tett helyébe, jót várj. És gondolkozdjunk már ezen el. Mind élünk s lélegzünk, vannak céljaink, vannak terveink, vannak gondolataink! Éljünk neki. Éljünk magunkak, s éljünk másoknak hogy megválthassuk a világunkat!

 Hajrá magyarok!

Gondolatok egy illúzió kíséretében

 A Taft mindig tart. Szélben, esőben, pláne hóban. A türelem nem tart mindig. Ilyen esetekben, nemhogy kitartana, de bele sem kezd a kűzdelembe mindezen természeti csapások ellen. Nyáron persze, mindenkinek van kedve mindenhez, a türelem is minimum öt percig tart. 

 Az én türelmem korlátlan. Kivéve, amikor tolakodva lögdösnek a fiatalok a buszon, hogy legyen minimum egy állűhelyük az amúgy is teli járművön. Ez nyáron a legviccesebb, amikor a jóllakott óvodások, még izzadnak is, és rádcsepegtetik napi élményeiket. Olyankor rá kell csapni az izzadt testükre, és elmondani, hé gyerek, te pubertálódsz! Az ám! Én tudom milyen szörnyű ez, én is átéltem tizenöt évvel ezelőtt. Nekem is tolakodnom kellett, mert nem voltak barátaim, akik ülőhelyet foglaltak volna nekem! Gyere! Sírj a vállamon!

 Emlékszem egy erősen esős napra. Szerda volt. Esőben lehet jót énekelni... Már aki a Broadwayen szerepel. Mivel nekem a Balaton sem a Riviéra, így szokásos buszmegközelítő műveletem hajtottam végre. Abban a pillanatban, egy hatalmas, minimum két emelet hosszú és négy emelet magas, fekete árnyékra lettem figyelmes. Aztán nem láttam semmi mást már. Elöntött a víz áradat. Szerintem szörfözni lehetett volna a tetején. Az audi márkájú gépjármű pedig, továbbhajtott, talán rezzenéstelen arccal. A türelmem pedig ebben a pillanatban elszállt a széllel, elfolyt a hatalmas pocsolya- áradattal a csatornarendszerbe. Felnéztem az égre, széttártam kezem, szétnyitottam tenyerem, s megkérdeztem az Istent, hogy miért. Nem válaszolt. Azt mondtam neki, kinyújtott nyelvvel, hogy akkor nyaljon sót! Tartsa meg a véleményét magának! Hogy ebben a pillanatban miért haladt el mögöttem két apáca,és miért néztek rám értetlenül, mai napig fel sem foghatom.

 Amikor a sarki boltban szeretnék bevásárolni, biztosan történik valami. Pedig az eladó szerint, egész nap unalmas odabent. Ahogyan elnézem a hatalmas vörös körmeit, tényleg nincsen mit tennie. Viszont akárhányszor bemegyek az üzletbe, az állítólagos unalomnak hült helye. Biztos hogy egy barátnőjével pletykálnak megint. És én kiszolgálatlanul állok, majdnem húsz percen keresztül, a megrohamodásra készülő türelmemmel. És ő beszél, és a másik is csak beszél, aztán egyszerre beszélnek. A türelmemnek meg már hűlt helye sincsen. Hirtelen elemelek egy banánt, összezárt ajkakkal, hegyes tekintettel a fejem fölé emelem, irányt adok az agyammal jobb kezemnek, majd úgy odahajítom a sárga bombát, hogy csak úgy csattan. Azóta nem látnak szívesen... többé.. egyáltalán a boltban. Most éhen fogok halni.

 Tegnap éppen a vonatra futottam. Sajnos a vekkerem sem a régi már. Nem cseng. aznap reggel, megesküszöm rá, hogy nem csengett. El is kalapáltam, fogmosás és nadrágcibálás között. Megmutattam neki, ki itt a főnök. És elégedett voltam remekművemmel, mely a maga huszonhat évével, most már egyáltalán nem nézett ki sem szimpatikusan, sem épen. Elaludtam. Miatta. A szomszéd, látható kapkodásom ellenére, nem feltételezte, hogy az eset sürgős volna, ígyhát merő figyelmetlenségből, hagyta had fussak az utcán, át a piroson, el a bolt mellett, az iskolások tömege mögött, a járdán át, a kutyakakis bokrok előtt, egészen a vonatállomásra. Sajnos, ott már csak integethettem a sokkerekű vaskukacnak. Rajta a türelmemmel. Állásinterjúra mentem volna. Megfogtam a jelentkezéshez szükséges okirataimat, fényképeket, és csupa pozitív jellemzést, főleg a birka türelmemről, és odavágtam a földhöz. Kettőször is. Majd ugráltam rajta, fewnyegető háborús utalást téve a meggyötört, már- már háborús sérültként rám mégis ironikiusan vigyorgó mappának. A vasutasnak majd elegáns fejbiccentéssel, a jobbomra, Jó napot kívántam, és egy kellemes munkahetet!... Neki legalább van, még ha vasutas is.

 Csalódottan huppantam le a padra, mappámat teljes magányára hagyva. Fuccs a munkának. A jövőmnek. Már hallom a testvéreimet, ahogyan gonoszan, körben állva, zsíros ujjaikkal felém mutogatva, hangosan nevetnek és megpróbálják elhitetni magukkal nomeg velem is, hogy micsoda vesztes vagyok.

 Nem! ezt nem hagyhatom! Azonnal felpattanok! Gondoltam magamban, majd meg is tettem a hirtelen gondolatot. Visszautasítva minden hátráltató tényezőt. Erőteljes lépésekkel, mint egy hős, aki éppen a királykisasszonyt készül megmenteni a toronyból, mint szuperman aki élete Jane-jét tartja karjaiban s a végtelenbe meg annál is tovább száll vele, míg szerencsétlen, levegő hiányában meg nem fullad, meggyötört mappámért indultam.

 Persze az első benyomásom a mínusz huszonhatról indult. REndben, talán a jelentkezésem nem volt a legmeggyőzőbb. Kicsit olyan Purple rain kisugárzása lett a talpnyomoktól a borítón. Legalábbis azt a fájdalmat fejezte ki. Hiába próbáltam elmesélni egy rettentő jó, mégis nagyon veszélyes történetet, melyben én mint James Bond és Buce Willis keveréke, igencsak vakmerő, vonatutánfutásos akciót hajtottam végre, életem kockáztatva csakis ezen munkáért, menthetetlennek tűnt a helyzet.. A főnök, egy jókora fazon, hatalmas pecsétgyűrűvel, amit nem hiszem hogy eredeti volna, szkeptikusan nézett rám történetemmel, s jelentkezésemmel kapcsolatban. Nem is értem?! Hiteles mese volt. Én elhittem volna magamnak minden esetre. Sokszor féltem tőle, hogy megfullad interju közben, mert nem kap majd levegőt, amint a nyála az ajkait mint egy vákuum összeszívja, majd aztán az orra elsüllyed a vákuumozott felsőajkában...  Na az lenne aztán egy nyolcórási hírek! Állásinterjú alatt halálozott el, ajakösszevákumozodásban, miszter iksz. És most kédezzük meg egyetlen még épelméjű, sokk alatt nem álló tanúnkat, ki éppen jelentkezésével próbált sikereket elérni, miközben miszter iksz halála bekövetkezett; hogy érzi magát most? Megkapta végül az állást? Én pedig csak mosolyognék a kamerába, hiszen az segít. a Türelmem a vállamat veregetné, hogy még a tévébe is bekerültünk, és azt mondanám... Hát, vállalati vezető nélkül, sajnos az állás betöltésére már nem tartanak igényt!

 Ehelyett viszont azt mondták, felvesznek! FElvesznek engem, az első jelentkezőt! Sosem voltam ilyen boldog! Legszívesebben felpattantam volna a székből és megöleltem volna Jabbah nagyurat. De aztán csak megköszöntem, kihátráltam a bejárati ajtón, kétszer bevertem a könyököm közben, s egyszer még majdnem hátra is estem, bár mindez mindegy volt! Megvan a munka, életem egyenesbe jön! Még az izzadóst is megöleltem volna a buszon örömömben! Kiérve a hatalmas irodaház ajtaján, még a levegőbe is felugrottam. Tönkre is ment a cipőm, amit aztán azzal a mozdulattal bele is hajítottam a következő kukába. Hiszen teljes állású takarító lettem, nyolc órában, egy komoly cégnél!... Most majd súrolhatok a sok aktakukac között...

 Nem csak a sütemények omlósak. Az emberi gondolatok is olyanok mint az omlós sütemények. Megalkotása hosszú folyamat, figyelmet igényel. Mikor azonban a szádba juttatod a sütid, azonnal a fele a földre omlik, porlik. Szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog. Mert azután van mit seperni, vagy éppen összeszedni. Viszont ha ezt odakint teszed, mármint a sütievést, akkor majd a hangyák összeszedik neked, illetve önmaguknak, s így megy körbe- körbe az egész mechanizmus. Nem rossz dolog ez. Ennek talán így is kell lennie. 

 Az utóbbi időben, mintegy kettőezer fényképemet sikerült valűszínűleg teljesen elveszítenem, viszont bennem még mindig él a remény hogy egy szorgos hangya mindezt összeszedegeti, s megoldja porlanyós gondjaimat... Mint ahogyan ez mindenkivel megesik, majdnem minden nap.

 Vannak napok, amikor a problémáink felett ücsörgünk, s azon tanakodunk, hogyan is lehetne mindent helyrehozni. Megfordult már bárki fejében is, hogy nem feltétlenül kell rendbe hozni, hanem az adott helyzetből a lehető legjobban profitálni?... Jó tudom, mint ahogyan azt a vak ló is látja, mindez nem egyszerű. Még szuperhatalkmamnak sincsen mindenben mindent pozitívan látni. Pedig kell. És nem hogy kell, de muszály is.( És itt nem a mú szájáról beszélek...) Amikor a hétfő reggeli köszönésemre egy embernek az a válasza, hogyan lehet bárki ilyen vidám hétfőn reggel, arra csak annyit gondolok, "jaj, te szegény! Beskatulyázva vagy, mindenki más gondolata által!"... Igen! Az ember, akinek természetes, hogy a hétfő nem jó nap, az csak hagyja magát befolyásolni más emberekáltal alakított tévhitek szerint. Jó meg rossz nap olyan nincsen. Van jó nap, s rosszá tett nap. Amikor reggel felkelsz, és tíz perced van elkészülni a munkába, de se az alsóneműid közül nincsen egy sem kimosva, se a fogkeféddel nem találsz a szádba, csak az utolsó tiszta felsődet fogkrémezed le... Amikor a kávé jusztis kiborul, pedig mindennél ez volt a legfontosabb... Aztán a buszjegy vásárlásánál, észleled, hogy nincsen neűálad sem a pénztárcád, sem a telefonod, hogy telefonos segítséget kérj. És ekkor elhatározod magadban, ez egy rossz nap lesz! Pedig a buszsofőr kegyelmesen enged magával utazni, bevállalva a kockázatot, hogy ezért ő is nagy árat fizethet!... 

 Rossz nap nincsen. Mindezen véletlenek találkozása után, azt hiszed, az ég összeesküdött ellened, pedig Te aludtál el, és nem a vekker... :) 

 Ezeket a dolgokat mind csak később realizálom jómagam is. Mikor már otthon a biztonságos kanapémon ülve, teát szürcsölgetek, és azt hiszem, minden rendben. Mert egy jó kanapén, valljuk be, atomtámadás esetén sem érhet baj. S ha mégis, legalább szép perceket töltöttél el, a kicsit sem porhanyó gondolatokat tükröző biztonságos K.A.N.A.P.É.N. 

 Amikor még iskolás voltam, nem is tudtam mit jelent ez a szó. Micsoda möggötte rejlő, misztikus értelmet lehet egy bútordaradűbnak tulajdonítani. És most, hogy lassan a huszonötben járok.. Ja nem, elhagytam azt... tudom, egy jó kanapé világokat menthet meg.

 Bár, az élet pörög, s a Béres csepeg, mégis néha az az érzésem támad, porhanyós eszmefuttatásaim során, hogy huszonötév ide vagy oda, az ember öregszik... Most már nem hajt a vágy, ha leesik a hó, hogy kimenjek a jéghideg fagymezőkre, s egy jót csússzak. Már idegesítenek a kis nyavajás gyerekek, ahogy a fejem felett visítanak, miközben a busszal utazom hazafelé. Olyan kép ötlött a fejembe, mikor egy ember, aki teljesen szürkének érzi magát a színes gyerekseregben, még a lazára kötött sáljától is megfullad... Hát ez van. öregszünk. Mind. És azon fiatalok akik most azt hiszik, a világot meg tudják majd egyetlen nyalókával menteni, (és értse mindenki ahogyan akarja, ezt a nyalókát...) azok majd jót nyalogatnak az élet savanyú ízéből. Én nem mondom hogy szerintem a világ megmentése lehetetlen, s a kitűzött cél eléréséért nem kell megtenni semmit, mert amúgy sem jön össze... Csak előtte meg kellene váltanunk magunkat.

Minden kezdet nehéz....

 Már többször megpróbáltam. Megpróbáltam leírni, megfogalmazni, megalkotni, még varázslással is próbálkoztam, de a józanész hiányában, semmit sem értem el. Érezni nem elég, nem ér semmit sem, ha oszthatatlan. S most nem a szerelemről beszélek. Arról hogy volt egy álmom... mint mindenkinek... és még mindig múltidőben van. Mint mindenkinél. Mert akármit elérsz, sosem leszel vele megelégedve. 

 Ez az egész olyan mint egy vágta a semmibe. Elvándorolsz a lovod hátán, csap a szél, lobog a hajad, vagy éppen nem, s közben azt hiszed hogy szabad vagy. Közben csak egy kalitkába zárt árva madár. Így van ez. Mert annyira sok a józanész manapság minden humanoidban (rendben, nevezhetném embernek is, lényegében ugyan az... ) hogy lassan azt sem tudjuk mit teszünk. Érezni már végképp elfelejtettünk. Átérezni, beleérezni. Persze ezen kijelentésen mindenki felháborodik, s azt vágja a fejemhez: - Én bezzeg sírok is, tudok nevetni, érzem ha valami jó vagy éppen rossz! Ha egy gyermek születik, s ha valaki elhalálozik...!

 Magam felől, már nem kűzdök a kételkedők ellen. Csak mosolygok, s akkzeptálom (elfogadom) hogy így gondolják. Szerintem érezni annyit jelent, hogy a pillanatot sohasem elfelejteni. Tudja például valaki, mi volt az első dolog, aminek nagyon örült? Amitől nagyon szomorú volt? Mi az amitől igazán!... Mert most mondhatném azt is, hogy az első biciklimnek örültem, és szomorú voltam amikor a nagymama eltávozott kötülünk. Pedig nem. Az első biciklim nem dobott fel annyira, mint az a mackó amit édesapám ajándékba hozott a nagy messzi német földről! És amikor nagymamát eltemettük, nem éreztem semmit. Mostanában pityeredek el rajta, mert emlékszem hogy mennyire hiányzik! Hogy nem utazunk! Amikor lehordott, mert összekevertem az evőeszközeit, amit én jónak találtam!... Az a megmagyarázhatatlan, lerhatatlan illat, ami belőle, s a lakásából áradt!... A Fél életemet odaadnám, vagy akár az egészet is, csakhogy még egy napot eltölthessek vele. Viszont ha belegondolok, a jó emlékeim, s a mostanában feltörő szomorú pityergésem, pont azt mondatja az eszemmel, és a szívemmel, hogy nem adnám oda az egész életem mégsem! Mert a szüleimmel is imádok lenni, és akkor egy napért feladnék rengeteg másik napot?... Hiszen a szüleimben látom a nagyszüleimet!...

 És itt jön a bukta a jó és a rossz harcáról, meg hogy az emebr sosem éri el a célját, emrt mindig többet akar. Én is. Sajnos.

- És akkor azt mondtam, hogy feladom a WC takarítást, s ha már három nyelven beszélek, elmegyek egy másik jobb országba, sok pénzt keresek, s a világot megvásárolom mindenkinek akit szeretek. Majd elmegyek az egyetemre, és megváltom az egész világot...-

 Most meg patakokban folyik a könnyem, mert nem tudom kifejezni, mennyire nem akarok itt lenni, mennyire hiányzik a biztonság otthonról, a szüleim! A kutyám! A levegő, az ismerős arcok, minden ami az enyém volt... a kövek, a dombok, a szőlősorok... A tücsökmuzsikával aláfestett esti beszélgetések jobbhíján valahol kint a természetben! Barátokkal! Még akkor is barátokkal, hogyha most igazán nem is érdeklődnek felőlem. Megvan a maguk baja gondolom... De egy barát nem attól barát hogy minden nap jelentkezik... hanem ott van veled személyesen, ha megosztasz vele valmit. Különben mit ér valamit látni, s érezni, ha nem tudod megosztani senkivel?... És nem a neten!

Most itt vagyok. És muszáj blogolnom, mert beszélgetni nincsen lehetőségem. És megőrülök. Menten nekirohanok a falnak, nagyot koppanok, s elhallgatok. Így inkább úgy döntöttem, megpróbálok elfilozofálgatni az éterben. Megosztani az érzéseket, úgysem lehet. Viszont gondolatokat igen.